Nem okozza: mutatja

Az idő minőségként való felfogása döntő lépés az asztrológia jobb megértéséhez, ugyanakkor önmagában nem ad választ az asztrológia útjában álló legnagyobb kérdésre. Hogyan lehetne lehetséges – kérdezi a legtöbb rosszhiszemű laikus – hogy a Naprendszer bolygóinak változó elhelyezkedése személyiségjegyeket, illetve életünk során életeseményeket okoznának? Az asztrológia nyilvánvalóan nem magyarázható az ok-okozatiság (kauzalitás) elve alapján, mely elvnek az asztrológián való számonkérése a tárgy megértésének legfőbb akadálya. És mégis, tapasztalataink folyamatosan bizonyítják, hogy az asztrológiai összefüggések – például, hogy a születési ábránk Vénuszának jegyállása leírja párkapcsolati-kapcsolódási természetünket, értékeinket, ízlésünket, vagy hogy a tranzit-Uránusz áthaladása a születési horoszkópunk MC-nek nevezett pontján karrierünk és társadalmi státuszunk váratlan, gyökeres változásával jár – pontosan működnek. Ha azonban ez egyetlen rendelkezésünkre álló magyarázó elv nem alkalmazható egy a tapasztalat próbáját egyébként kiállt eljárásra, akkor nem az eljárást kell elvetni, hanem egy új elv alapján kell szintézist teremteni. Ez a szellemi bátorság és nyitottság késztette az európai gondolkodás egyik óriását, Carl Gustav Jung svájci pszichiátert arra, hogy – részben asztrológiai összefüggések tanulmányozása nyomán – megalkossa a „szinkronicitás”, másképpen „értelmes egybeesés” vagy „jelentésteljes egyidejűség” elméletét. Az elmélet kiindulópontja – durva leegyszerűsítéssel – az a bizonyára mindannyiunk által tapasztalt jelenség, hogy léteznek olyan véletlennek látszó egybeesések, amelyek során két vagy több egymástól független esemény nyilvánvalóan nem áll egymással ok-okozati kapcsolatban, mégis egy értelmes, jelentést hordozó mintává áll össze, mely mintában az egyik esemény mintha kifejtené vagy megismételné a másikat. Egyes esetekben a jelenség annyira megmagyarázhatatlan és meghökkentő, hogy azt lehetetlen a vakvéletlennek tulajdonítani. (Ilyenek például az előre megálmodott események, vagy a valószínűség alapján felfoghatatlan egybeesések, például több ezer kilométeres távolságból visszatérő elvesztett tárgyak stb.) Jung pályája elejétől különös érdeklődést mutatott az ilyesfajta értelmes véletlenek iránt, és eredetileg asztrológiai tájékozódása is ebből a tudományosan motivált érdeklődéséből indult ki. Miután többször több helyen foglalkozott a jelenséggel, elméletét végül a Synchronicity – An Acausal Connecting Principle (Szinkronicitás – egy nem-kauzális összekötő elv)1 című 1952-es művében fejtette ki, amelynek megírásában támaszkodott Wolfgang Pauli Nobel-díjas fizikussal folytatott beszélgetéseire, Richard Wilhelm német sinológus Ji Csing-kommentárjára, J. B. Rhine amerikai botanikus ESP-jelenségekre2 vonatkozó parapszichológiai kutatásaira, valamint saját, asztrológiai egybeeséseket statisztikai alapon vizsgáló kutatásaira.

Szinte lehetetlen egy ilyen mély és nagy hatású elméletet röviden, ugyanakkor a maga súlyának és komolyságának megfelelően összefoglalni, de nagy vonalakban a következő mondható. A szinkronicitásnak jellemzően két egymással párhuzamos összetevője van – egy külső esemény és egy annak megfelelő pszichikus állapot: „A szinkronicitás tehát egybeesés egy adott pszichikus állapot és egy vagy több olyan külső esemény között, amelyek az adott szubjektív állapot értelmes párhuzamaként jelennek meg – illetve bizonyos esetekben fordítva.”3

Miután a szinkronicitás „két fele” nyilvánvalóan nem állhat egymással ok-okozati kapcsolatban, ezért abból Jung szerint egy „intellektuálisan szükséges tapasztalati alapú koncepció” következik. Ez azt tételezi, hogy egymással összefüggő jelenségek nemcsak időbeli, térbeli vagy kauzális viszonyban lehetnek, hanem – ahogyan azt asztrológiai megfelelések, parapszichológiai jelenségek és értelmes véletlenek mutatják – létezik egy negyedik típusú viszonyrendszer is, amely valamiféle „nem-kauzális rendezettségen”, vagyis egy pszichikus természetű mögöttes értelmen alapul.

Ezzel Jung végeredményben nem kevesebbet állít, mint hogy a szinkronicitást az idő, a tér és a kauzalitás („a modern fizika klasszikus triásza”) mellett negyedik, ezekkel egyenrangú alapelvnek kell elfogadnunk, amely nélkül világunk jelenségeinek egy bizonyos része nem érthető.

Mindez radikális „kiegészítése” a modern tudományos világképnek, amely tudaton (énen) kívüli világban csupán üres, élettelen tényeket lát, és a jelentést és az értelmet kizárólag az emberi elméből származó kognitív funkciónak tekinti. A szinkronicitás mint tudományos modell így voltaképpen a modernség előtti, a természettel és az univerzummal szintézisben élő ember világképének „újra-megértése”, amely világképben az ember önmagát nem a külvilágról leváltan, attól elidegenedetten, hanem egy önmagánál végtelenül nagyobb, pszichikus természetű, „intelligenciával” és szándékkal teljes ismeretlen (tudattalan) mátrix részeként érti meg. „A szinkronicitás egy olyan értelmet tételez fel, amely megelőzi az emberi tudatot és minden jel szerint az emberen kívül létezik.”4

Visszakanyarodva az asztrológiához, mindez tehát azt jelenti, hogy amennyiben ismerjük a bolygók által reprezentált pszichikus tartalmakat (ezekről itt: Nem bolygók: „istenek”), úgy azok pillanatnyi állásásból – mellérendelő, egyidejűségi, és nem ok-okozati viszony alapján – az adott időpontban született személy pszichológiájára vonatkozó következtetéseket vonhatunk le. A bolygók tehát nem okoznak, hanem mutatnak valamit: a szinkronicitás két fele (az egyén pszichéje és a külvilágban megjelenő konstelláció) értelmük, jelentésük által kapcsolódnak össze. Újra felelevenítve az órahasonlatot: egy asztrológiai konstelláció éppen úgy nem „okozza” a neki megfelelő pszichológiai minőséget, mint ahogy a karóránk sem okozza (hanem mutatja) az időt.

Az asztrológia világképe így teljes összhangban van az őskori hagyomány alapszövegének, a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Smaragdtáblának második mondatával:

Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.”5

Figyeljünk a fogalmazásra: a fenti és a lenti szféra itt sem oksági összefüggésben állnak, hanem megfelelnek egymásnak, és mindkettő valamiféle mögöttes „egyetlen” jelentését hordozza. Jung időskori önéletírásában mintha csak megismételné ugyanezt:

Pszichénk felépítése az univerzum struktúráját tükrözi, és ami megtörténik az univerzum struktúrájában, és ami megtörténik a makrokozmoszban, hasonlóképpen megtörténik a psziché legkisebb, legeldugottabb részeiben.”6

Attól azonban, hogy az asztrológiai összefüggéseket nem ok-okozati, hanem egyidejűségi viszony alapján értelmezzük, azok még nem kevésbé kényszerítő erejűek. Ha a mutató egy bizonyos óraállást mutat, akkor valóban és megváltoztathatatlanul „annyi az idő”. Az élő, eleven tapasztalat azt mutatja, hogy a tudat tudattalannal szembeni ereje igen csekély. A születési horoszkóp karakterünkben és életkörülményeinkben megnyilvánuló lenyomata adott, és a jelentős pszichológiai változások sosem „akaratból”, hanem organikusan, a saját rendjüknek és belső időzítésüknek megfelelően zajlanak le. Mindezt asztrológiai értelemben a tranzitok és progressziók mutatják. Az ego ereje nem a tudattalannal való szembeszegülésben, hanem sokkal inkább az azzal való együttműködésben rejlik: az vezet integrációhoz, ha az ego valamiféle konstruktív, elfogadó, önmagára reflektáló viszonyt alakít ki saját természetével és életének alakulásával.