Nem külső: benső

Ezt az utolsó pontot tekinthetjük a pszichológiai asztrológia és talán általában mindenféle pszichológiai értelemben vett önmegismerés és önfeltárás sarokpontjának. Stephen Arroyo amerikai asztrológus Asztrológia, karma és átalakulás című könyvének 1 mottója Jung egy 1955-ös interjújából idézett gondolata, amelynek a jelentősége szinte felbecsülhetetlen mind az asztrológia, mind általában bármiféle pszichológiai értelemben vett „önmegértés” szempontjából: „Minden, ami történik velünk, jellemző ránk. Mindannyian egy mintát hordozunk, amely darabokból áll össze és minden darab pont illik a mintába. Ahogyan az élet halad, ezek a darabok a helyükre kerülnek, egyik a másik után valamiféle előre meghatározott terv szerint.2 Az itt következőkben megpróbálom kicsit körbejárni ezt a gondolatot.

Akár a születési ábráról (tehát velünk született természetünkről), akár a jelentős bolygó-tranzitjainkról (vagyis belső és külső körülményeink mindenkori változásairól) beszélünk, a konstruktívabb életvitel és hozzáállás szempontjából döntő, hogy azokat legalábbis megpróbáljuk ne önmagunktól független, esetleges, vagy ránk erőszakolt tényezőknek – a külvilágnak, véletlennek, rosszakaróknak stb. – tulajdonítani, hanem inkább önmagunkból, tudattalan pszichénkből fakadó „önrészünknek” tekinteni. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az asztrológiai konstellációk „nem okozzák, hanem mutatják” személyiségünket és életünket, ugyanúgy azokat nem is külsődleges dolgoknak, hanem (részben személyes, részben kollektív) tudattalan pszichológiai ösztönöknek kell felfognunk.

Ahhoz, hogy jobban megértsük, miről is van szó, mindenekelőtt ahhoz kell közelebb jutnunk, hogy mit értünk tudattalanon. A tudattalant Freud értelmezése nyomán szokás valamiféle lelki szemetesládának tekinteni, illetve félig-meddig bevallott, szőnyeg alá söpört, titkos, szégyellnivaló (mert vállalhatatlan), ugyanakkor elszólásokban, nyelvbotlásokban, vágyfantáziákban, álmokban felszínre tartalmakkal azonosítani. Jung pszichológiájának egyik központi felismerése ezzel szemben az, hogy a tudattalan egy ennél összehasonlíthatatlanul összetettebb, magasabb rendű, és ráadásul bizonyos értelemben saját értelemmel, „intelligenciával”, „szándékkal” rendelkező pszichés funkció. Az első és legfontosabb vele kapcsolatban, hogy a tudattalan – legalábbis addig, amíg tudattalan – valóban és teljes mértékben tudattalan, vagyis semmilyen értelemben nem része a tudatnak (nem tudunk róla, nem ismerjük fel, nem tekintjük magunkénak stb.). Tudattalan így főszabály szerint a külvilágban jelenik meg, vagy úgy, hogy mi magunk vetítjük ki rá (például életünk szereplőit „látjuk olyannak”), vagy pedig úgy, hogy a tudattalan tartalomnak megfelelő körülmények közé és helyzetekbe kerülünk. A lényeg tehát, hogy a tudattalannal mint „külsővel” találkozunk – tipikus nehézségek, barátok, ellenségek, szerelmek, krízisek, válások, csalások, munkahelyi konfliktusok, betegségek, balesetek formájában: „A pszichológiai szabály azt mondja, hogy amikor egy belső szituáció nem tudatosul, akkor kívülről, sorsként történik meg.3 Mindez első olvasásra könnyen tűnhet érthetetlenül elvontnak ezért a legjobb, ha megpróbálunk konkrét példát – egyúttal asztrológiai példát – használni.

Gondoljunk arra a mindenki számára nyilvánvaló, közhelyszerű igazságra, hogy a világ nem „önmagában valamilyen”, hanem ki-ki számára olyan, amilyennek érzékeli és tapasztalja. Ha nem így volna, nem léteznének sem konfliktusok, sem véleménykülönbségek, sem gyökeresen eltérő élettapasztalatok az emberek között. Ettől azonban még nem önkényesen és ok nélkül érzékeljük az életet valamilyennek, hanem általában nagyon nagyon is valósan, reálisan, konkrét tapasztalataink által igazolva és alátámasztva. Vagyis ki-ki keresztülmegy a saját magára jellemző élményeken, amelyek meghatározzák szemléletét, ezt azonban csak a legritkább esetben ismerjük fel saját „csőlátásunk”, illetve „pszichés szemüvegünk” torzításának, és sokkal inkább hajlamosak vagyunk azt általános igazságnak tekinteni. Gondoljunk például egy olyan nőre, aki már középiskolában megismeri élete szerelmét, akivel aztán évtizedekig viszonylagos harmóniában él, míg egy másik, hozzá hasonló, akár ugyanabból a szociális és családi háttérből induló nő újra és újra azt tapasztalja, hogy bár ő maga mindennél jobban szeretne boldogító intim partnerséget kialakítani, kapcsolataiban mégis konfliktust, összeütközést, a dolgok „félresikerülését”, akár fizikai vagy pszichológiai bántalmazást tapasztal. (Természetesen e két szélsőséges példán kívül végtelen számú másféle kapcsolati dinamika is előfordul.) Az előbbi párkapcsolati mintában élő nő okkal tarthatja úgy, hogy a párkapcsolat „általában” könnyű és problémamentes terület, amelyet másoknak is hozza hasonlóan „kéne tudnia” működtetni, míg a második nő a saját élete alapján azt a szemléletet alakíthatja ki, hogy a férfiak általában megbízhatatlan, kezelhetetlen, durva gazemberek, a partnerség pedig csak kudarc és szenvedés. Mindkettőjük élete nyilvánvalóan igazolja saját felfogásukat. Ha azonban kettőjük tapasztalatát saját születési horoszkópjaik fényében értelmezzük, azt fogjuk látni, hogy mindketten „hozott anyagból” dolgoznak, vagyis mindkettőjük egyéni sajátos mintája már a születés pillanatában jelen van. Ezt nevezi Jung „preformált pszichének”, és az asztrológia voltaképpen nem más, mint a preformált pszichét feltáró eszköz. A párkapcsolatokról elsősorban a születési horoszkóp 7. és 8. háza, valamint a Vénusz helyzete árulkodik, és egészen biztos, hogy mindenféle szélőséges, vagy az egyén életét tipikusan jellemző párkapcsolati működés e tényezőkből kiolvasható. Az első, viszonylagosan stabil és harmonikus mintát mutathatná például a hetes házban álló Szaturnusz (pozitív értelemben tartósság, komolyság, felelősségvállalás. elköteleződés) és Vénusz (kapcsolat, szerelem, öröm, önátadás, harmónia) együttállása konstruktív, pozitív fényszögkapcsolatban például a Jupiterrel (szerencse, áldás, a dolgok pozitív alakulása, bőség, védettség). A második, problematikus kapcsolati mintát jelezhetné például a hetes (vagy nyolcas) házas Mars (konfliktus, összeütközés, önérvényesítés, harc) és Uránusz (váratlanság, instabilitás, kiegyensúlyozatlanság, , megszakadás, a dolgok „furcsa”, szokatlan alakulása) feszítő, nehéz fényszögben a Plútóval (élet-halál küzdelem, tabu témák, gyökeres átalakulás, szexualitás, erőszak, manipuláció, árulás, hatalmi játszmák, féltékenység, kiszolgáltatottság). A bolygók, a jegyek és a házak jelentése összetettebb ennél, és az ábrát mindig a maga teljességében kell értelmezni.

Ezzel a sematikus példával csak illusztrálni akartam: tipikus nehézségeink és erősségeink – legyen az szülői kapcsolatrendszer, anyagi helyzet, munkahelyi szféra, életcél, hivatás, bármi – egyaránt „hozottak”, a saját tudattalan természetünk részei, még ha az életesemények szintjén látszólag tőlünk függetlenül, és gyakran szándékunkkal éppen ellentétesen zajlanak is le. A tudattalan életeseményeinkben nyilvánul meg vagy életünk szereplőire vetül és rögtön hozzátehetjük, hogy ez nemcsak a születési ábrára (velünk született személyiségünkre), hanem az asztrológiai értelemben szintén látható és értelmezhető változási ciklusainkra is igaz. Talán derült égből villámcsapásként elveszítjük az állásunkat; valaki, akiben megbíztunk, becsap, átver minket, vagy nagy szerelem bukkan fel a láthatáron, de a maguk megváltoztathatatlan biztonságával haladó és kalkulálható bolygótranzitok vagy más „előrejelzési” technikák mindig mutatni fogják ezeket a megrázkódtatásokat. Akaratunkkal ellen tarthatunk a nehéz külső változásoknak, de az asztrológiai szemlélet mégis azt mutatja, hogy ezek a változások (a pozitívak is) egyrészt az ábránkból következnek, másrészt meghatározott időpontban és időtartamban zajlanak le, végeredményben tehát tudattalan fejlődésünk, alakulásunk, „életutunk” szerves, időzített állomásai.

Ez a szemlélet az asztrológiai tanácsadót hamar eljuttatja egy súlyos morális dilemmához. Egyesekkel ugyanis – nyilvánvalóan a szándékuk ellenére és bármiféle belátható „önrészességük” nélkül – egészen szörnyű változások és felfoghatatlanul fájdalmas dolgok is megtörténnek. Ilyenkor szélsőséges durvaságnak, egyenesen inzultusnak hathat annak akár csak a felvetése is, hogy mindez az illető számára „kódoltan”, vagy netán „saját tudattalan természetéből fakadóan” történt. E ponton a hétköznapi erkölcsi érzék elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül a mélylélektan és a pszichológiai asztrológia állításaival. Habár az asztrológia valóban mindig azt mutatja, hogy a kritikus életváltozások „rendeltetésszerűen” és időzítetten történnek, ennek felvetése a szenvedő emberen – aki ráadásul jellemzően soha nem is találkozott még ezzel a fajta szemlélettel, és majdnem mindig idegen tőle az ebből fakadó, végső soron „kvázi-vallásos” beállítottság – a legritkább esetben segít. Szerencsére azonban a legtöbbször nem szélsőséges szörnyűségekről, hanem „hétköznapi” konfliktusainkról, kivetítéseinkről, neurózisainkról van szó, például szerelmeinkkel, szüleinkkel, munkatársainkkal, anyagi helyzetünkkel, munkahelyi körülményeinkkel, családi hátterünkkel kapcsolatban. Ahhoz hogy jobban rálássunk ezekre a problémákra – és ezáltal valamiképp „szelídítsük”, kevésbé destruktívvá tegyük őket őket – óriási segítséget nyújt az asztrológia által közvetített információ saját belső térképünkről. Egy konstruktív, önmagunkra fókuszáló, nehézségeinket belsővé tevő, a frusztrációt a külvilágról nagyobb mértékben levevő, azt kevésbé hibáztató hozzáállást sajátíthatunk el általa:

Nem számít, hogy a szülők vagy a nagyszülők mennyi bűnt követtek is el a gyermekkel szemben, a valóban felnőtt ember elfogadja ezeket a bűnöket sajátjának. Csak egy bolondot érdekelhet mások bűne, mivel azon úgysem tud változtatni. A bölcs csak a saját bűnéből tanul. Ezt kérdezi magától: »Ki vagyok én, hogy mindez megtörténik velem?« Hogy megtalálja a választ erre a sorsdöntő kérdésre, a saját szívébe kell néznie.”4