Nem bolygók: istenek (Az archetípusokról)

Az asztrológia – miképpen a kollektív tudattalan, amely a pszichológia tárgya – szimbolikus konfigurációkból áll: a bolygók istenek, a tudattalan erőinek szimbólumai.”1

 

Az asztrológia pszichológiai célokra alkalmazott asztronómia. Ez azt jelenti, hogy pszichológiai következtetéseit Naprendszerünk bolygóinak hozzánk és egymáshoz viszonyított elhelyezkedéséből vonja le. Ha a hasonlat kedvéért elfogadjuk, hogy az asztrológiai ábra egy olyan óra, amelynek a bolygók a „mutatói”, akkor a következő lépésben azt kell megértenünk, hogy mi az a mögöttes tartalom vagy jelentés, amire a bolygók mutatnak. Mindehhez elengedhetetlenül szükséges az európai gondolkodásban évezredek óta ismert archetípus fogalmának legalább vázlatos ismertetése. Nincs mód elmélyülni ebben a nagymértékben elvont, a mélylélektanban, antropológiában, vallástudományokban, nyelvészetben egyaránt használt fogalom leírásában. Az egyszerűség kedvéért felfoghatjuk úgy az archetípusokat, mint a dolgok konkrét megvalósulását megelőző, azokat átható, időtlen esszenciákat, minőségeket, platóni értelemben vett „ideákat”. (Platón ideatana szerint egy dolog annyiban és azért „szép”, mert részesül a „szépség” eredeti, az adott konkrét tárgyban, emberben stb. csak tükröződő, eredeti esszenciájából.) Jung a saját mitológiai és asztrológiai kutatásai alapján az archetípusokat a psziché alapvető formális elveiként, a kollektív tudattalan univerzális megnyilvánulásaiként írta le, amelyek legmélyebb szinten strukturálnak minden emberi tapasztalatot és viselkedési formát. James Hillman megfogalmazásában az archetípusok a „pszichés működés legmélyebb mintái, a lélek gyökerei, amelyek meghatározzák perspektívánkat magunkról és a világról”.2 Jung pszichológiájának egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy az ősi civilizációk mítoszai és istenalakjai az archetípusok köré szerveződő karakterek és történetek: az emberi pszichében (és életben) időtlenül újra és újra lejátszódó történetek és karakterek „ősmintái”, a kollektív psziché alapfunkciói, vagyis „pszichológiai ösztönök”. Tegyük ehhez rögtön azt is hozzá, hogy mitológiai istenalakok más-más neveken, de lényegében azonos funkcióban és karakterben jelennek meg minden archaikus kultúrában (görög–római, indiai, azték stb.), a mitológia tehát valóban kollektív, összemberi pszichés funkciók leírása.

E ponton visszatérve az asztrológiához: az asztrológia talán legmegdöbbentőbb csodája – egyben a kollektív tudattalan működésének legmeghökkentőbb példája –, hogy Naprendszerünk bolygóinak az antikvitásból ránk hagyományozott és a görög–római mitológia isteneitől származó nevei (Jupiter, Szaturnusz, Merkúr, Vénusz, stb.) nem esetlegesek, hanem az asztrológiai ábrában betöltött pszichológiai funkciójuk alapján valóban megfelelnek az adott istenség karakterének és „akaratának”. Az asztrológiai gyakorlat folyamatosan igazolja, hogy a bolygók pszichológiai értelemben valóban az adott istenalaknak megfelelő belső késztetésként (szerepszemélyiségkent, tulajdonságcsoportkent, pszichés funkcióként) működnek az ábrában. Megdöbbentő, hogy mindez még a három újkorban felfedezett ún. „külső" bolygó – Uránusz, Neptunusz és Plútó – esetében is így van, amelyeknél pedig nyilvánvalóan nem lehet szó „transzcendens alapú” névadásról.

Lássuk mindezt két példán keresztül. Vénusz (Aphrodité) – függetlenül a bolygó fizikai tulajdonságaitól, halmazállapotától, hőmérsékletétől stb. – a szerelem, a gyönyör, a szépség (valamint tágabb értelemben az intim kapcsolódás, a társas lét, a flört, az önátadás, az ízlés, a hiúság) univerzális elvének felel meg. Ábránk szerinti sajátos jegy-, ház-, és fényszögállása (tehát kapcsolata az ábrában egyéb pszichés funkciókkal) leírja „szerelmi természetünket”, intim kapcsolataink minőségét, önátadásunk módját, egyéni késztetésünket és kapacitásunkat szociális és romantikus viszonyok kialakítására, ízlésünket, esztétikai érzékünket, értékeinket stb. Hasonlóképpen Merkúr (Hermész) az istenek hírnöke, az istenek – illetve az istenek és az emberek – közötti összeköttetés és információáramlás megteremtője, amely a logost, tehát az elme, a kommunikáció, a szó- és írásbeliség, az intellektus, a fogalmi gondolkodás elvét reprezentálja. Így a Merkúr állása ki-ki ábrájában leírja az adott személy készségét és késztetését a külső inputok intellektuális feldolgozására, az információ befogadására és továbbadására, a megértésre, a fogalmazásra, gondolati síkon történő kapcsolatteremtésre, minden „adok-veszek” típusú interakcióra, „kereskedelemre”, fordításra, szállításra, továbbadásra.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy az asztrológiában megjelenő görög–római istenekhez tartozó tulajdonságok és történetek ismerete egyben az egyik legjobban működő út a horoszkóp értelmezéséhez is. Ha ismerjük Marshoz mint istenséghez kapcsolódó alapvető késztetést és karakterisztikát, akkor tudni fogjuk, hogy Mars bolygó hogyan funkcionál, illetve „hogyan érzi magát” az adott ábra kontextusában.

Végezetül nagyon fontos látni, hogy a bolygók nevei korántsem csupán kulturális hasonlatok, hanem egy ennél sokkal mélyebb pszichológiai összefüggésre mutatnak. Ahogyan azt Jung újra és újra hangsúlyozta: a modern ember azt feltételezi, hogy uralja (vagy legalábbis uralnia kéne) önmagát és pszichés folyamatait, de mindenki életének eleven tapasztalata azt mutatja, hogy tudattalan természetünk, pszichés késztetéseink (tulajdonságaink, igényeink, vonzásaink, taszításaink, neurózisaink, netán pszichózisaink) „uralnak” bennünket, és minél kevésbé vagyunk tudatában ennek, kiszolgáltatottságunk annál nagyobb. Azzal, hogy a tudattalan pszichét az isten (vagy istenek) nevével írjuk le, csupán a mindennapi tapasztalataink által újra és újra igazolt „emberfeletti" hatalmát ismerjük el, ami egyébként a pre-modern ember számára kézenfekvő, nyilvánvaló, a mindennapokban megélt igazság volt. Gondoljunk az ellenállhatatlan erővel aktiválódó, elsöprő szerelmekre, krízisekre, pozitív vagy negatív sorsfordulatokra, vagy csupán legyűrhetetlen szokásainkra, értékválasztásainkra, kommunikációs módunkra, prefereciáinkra.

A belső hajtóerők egy, a tudat ellenőrzésén kívül eső, mély forrásból fakadnak. A kezdeti idők mitológiájában ezeket az erőket szellemeknek, démonoknak és isteneknek nevezték, és ezek éppoly aktívak ma, mint valaha. Ha összhangban vannak vágyainkkal, akkor jó előérzetnek vagy késztetésnek nevezzük őket, és vállon veregetjük magunkat kiválóságunkért. Ha vágyainkkal ellentétesek, akkor balszerencsének véljük őket, vagy azt hisszük: bizonyos emberek ellenünk vannak vagy, hogy szerencsétlenségünknek talán patológiás oka van. Az egyetlen, amit nem tudunk elfogadni az, hogy saját kontrollunkon kívül álló »erőktől« függünk.”3