A modern európai ember az időt kizárólag időtartamként, annak mennyiségében (hosszúságában vagy rövidségében) érzékeli. Az asztrológiához vezető talán legfontosabb lépés annak belátása, hogy az idő nem csak mennyiség, hanem sajátos és változó minőség is. Mindezt ki-ki a saját életében folyamatosan megtapasztalja. Egymást követő napok is teljesen változó minőségűek lehetnek, de még fontosabb, hogy életünk különböző időszakai minőségükben gyökeresen eltérőek. Ki ne tudna olyasmit mondani, hogy „az volt életem legboldogabb időszaka”, vagy, hogy „azon a nyáron azt hittem, elpusztulok”? Egyes életszakaszok viszonylag harmonikusak, boldogok, sikeresek, távlatokat nyitnak. Más életszakaszokban stagnálást, frusztrációt, „atipikus” akadályoztatást, netán veszteséget, szakítást, gyászt, erőszakot, munkahelyi konfliktust stb. tapasztalunk. Az is nyilvánvaló, hogy e változó minőségű időszakok nem függnek tudatos akaratunktól: ki akarná, hogy megcsalják, kirabolják, elhagyják, vagy ki tudna szándékosan boldog szerelembe esni, váratlan, izgalmas szakmai lehetőségekhez jutni, „jókor jó helyen” lenni? Az idő minőségként való felfogását őrzik egyes nyelvi fordulataink („ma rossz napja van”, „ez nem a te napod”, „rossz csillagzat alatt született”), melyek egyben e minőségnek való nagymértékű alávetettségünket is visszaigazolják. Modern, tudományos-statisztikai keretekben tájékozódó elménk mégsem hajlandó tudomást venni erről, noha ez egyébként teljes összhangban van az egyetemes emberi kultúra évezredek során ránk hagyományozott bölcsességével.
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” 1
A magasan fejlett ősi kultúrák nálunk jóval inkább tudatában voltak az idő változó minőségének, melynek vizsgálatára kifinomult technikák álltak rendelkezésükre (Ji csing, madarak reptéből, állatok belsőségeiből, kövekből jóslás stb.). Jelentős vállalkozások – például háborúba lépés vagy királyi házasságkötés – előtt ezekkel a technikákkal próbálták mérni, hogy alkalmas-e a pillanat; milyen végkimenetel várható, vagyis végső soron, hogy „mi az isten akarata”.
A horoszkóp az óra és a nézés görög szavakból alkotott összetétel, jelentése tehát nézni az órát. Akár egy születési ábrát nézünk (amely felfogható a születési időpont pszichés lenyomatának, tehát pszichológiai térképünknek), akár az úgy nevezett bolygótranzitokat (amelyek az aktuális bolygóállások születési ábránkhoz való viszonyát, tehát a mindenkori aktuális konstelláció által meghatározott tudattalan pszichológiai állapotunkat mutatják), mindig csak „az órát nézzük”, vagyis az idő minőségéről tájékozódunk.
Mindehhez egy gondolatkísérlet kedvéért hozzátehetjük azt is, hogy az óra eredeti formájában napórát jelentett, és az óra járása Nap adott földrajzi ponthoz viszonyított mozgását tükrözi. Csupán a hasonlat kedvéért tehát azt is mondhatjuk, hogy az asztrológiai ábra egy végtelenül kifinomult és absztrakt óra, amelynek tíz „mutatója” van (a tíz asztrológiai égitest). A születés pillanatának „óraállása” velünk született (Jung szóhasználatával „pre-formált”) pszichénket, míg a tranzitok e psziché időbeli fejlődését, érését, „kibomlását”, fájdalmas változási ciklusait mutatják.